Szép jó napot kívánok!

Kákonyi Sára vagyok, jelenleg egy budapesti alapítványi gimnáziumban dolgozom, mint angol és történelem szakos tanár és osztályfőnök. 

Már lelkes első osztályos tanulóként tanító néni szerettem volna lenni, aztán ez a karriercél sokat alakult a tinédzser évek folyamán. Voltak ambícióim újságíróként, pszichológusként, sőt, egy ideig fodrászként is… Majd azért gimnázium utolsó évében csak újra motoszkálni kezdett a fejemben az a gondolat, hogy én igazából a tanári pályán tudom magam leginkább elképzelni. 

Amikor egyetemre jelentkeztem, és első helyen az (akkor újonnan) osztatlan angol-történelem tanárszakot jelöltem meg, sokan próbáltak lebeszélni, köztük az akkori osztályfőnököm is. Később, egy külön beszélgetésben kitérek arra, hogy mi mindent hoztak fel nekem érvként, hogy 18 évesen ne a tanári pályát válasszam… Szerencsére viszont sokan támogattak is, és én magam is úgy éreztem, hogy ez az az út, ahol nekem helyem van.

Az egyetem 6 éve alatt aztán sok más olyan nehézségbe is ütköztem a cél eléréséig, mint a nehéz vizsgák és szigorlatok, a kétségek, hogy szinte minden más barátom már dolgozik, karriert épít, én meg még mindig a diploma megszerzésén fáradozom (ráadásul egy olyan területen, ami nem lesz a legjövedelmezőbb), vagy a tanítási gyakorlatok, amikkel csak 5-6. évben szembesültünk. 

Bár nagyon hálás vagyok a legtöbb egyetemi oktatómnak, és szerencsésnek mondhatom magam, mert támogató és fantasztikus mentor tanáraim voltak a gyakorlatok során is, a rövid és hosszú tanítási gyakorlatok alatt, de leginkább az első teljes állásom során sokszor úgy éreztem, hogy a sok egyetemi órán, elméletben átbeszélt módszer és foglalkozás sajnos a való életben nem mindig úgy sül el, ahogy azt gondoljuk és ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Csak hálával és szeretettel tudok visszagondolni a gyakorlataim során megismert diákokra, az ott szerzett tapasztalataimra (amik jók is, rosszak is!), de tudom, hogy sok évfolyamtársamnak nem pozitív élmény volt az a fél vagy egy év. Sokan ott szembesültek azzal, hogy a tanári pálya nem nekik való, vagy hogy nincsen elég eszköztáruk és rezilienciájuk ahhoz, hogy hosszú távon a közoktatásban találják meg a helyüket. Szerintem a tanárszakma anyagi oldala sokuknak tényleg csak a sokadik probléma volt a listán.

Mára, 5 évvel a tanári mesterdiplománk megszerzése után, két kezemen meg tudnám számolni, hányan dolgozunk még mindig tanárként a közoktatásban az évfolyamtársaim közül. Nyilván ehhez meg kell említeni azt is, hogy az oktatás szomorú helyzetéből fakadóan szinte minden héten hallunk olyan kollégáról, aki felmondja tanári állását. A most továbbtanulás, pályaválasztás előtt álló diákok közül kevesen választják a tanári pályát, mint karrierlehetőséget. A fent említett jelenségek eredménye ugyanaz: tanárhiány, elöregedő tanártársadalom, és egyre több a reményvesztett, kiégett tanár az iskolákban. Így még nehezebbé válik az oktatás jövőjéről való diskurzus.

Félreértés ne essék, nem feltételezem, hogy egymagam meg tudom oldani a magyar oktatás helyzetét és jövőjét. A bloggal és a podcasttel a célom nem ilyen ambíciózus. Mégis úgy érzem, hogy a nap mint nap felmerülő problémákat, dilemmákat, kérdéseket és az azokra adott válaszokat megosztani nagy segítség, kapaszkodó lehet egy jelenleg tanárszakos hallgatónak is, de beszélgetésindító, motiváló, inspiráló “anyag” egy már gyakorló, tapasztalt kollégának is. 

Rengeteg ötletem van podcast-adás témának, amelyeket nagyrészt beszélgetések formájában szeretnék megvalósítani. A blogbejegyzésekben nemcsak történelem és nyelvórákon felhasználható tanulási-tanítási segédleteket és ötleteket osztok meg, de osztályfőnökként is hasznos lehetőségeket, élményeket, vallomásokat – nem megoldást, “Szentírást”, hanem gondolatébresztőket és beszélgetésre invitálást.

Összességében tehát, a célom ezzel a szerelem-projekttel az aktuális, életszerű tanár- és iskolai témák megvitatása, ezzel gyakorlati segítséget nyújtani a tanárszakos hallgatóknak, inspirálni és motiválni a gyakorló tanárokat, és szélesíteni a látókörét a nem tanár társadalomnak.